Nem beszélni, csak megélni, érezni, érzékelni. Kizárni mindent és mindenkit magad körül és nem gondolkodni, beleveszni a pillanatba, a jelenlétbe. Te hányszor zársz ki mindent magad körül, és éled meg a pillanatot?
Órákra iktattam ki magam úgy, hogy egyetlen információja volt rólam az embereknek. Egynek, aki távozni látott, és egynek, aki várt rám. Ami közötte történt az csak az enyém volt. Tanulok, folyamatosan, azt is, hogy fontos legyek magamnak. Fontos annyira, hogy időt szánjak magammal lenni. Ez persze most furcsán hangzik gondolom, de legtöbb esetben, ha egyedül is vagyok, fejben máshol járok, vagy két lépéssel előrébb, vagy jó néhánnyal hátrébb.
Meg kell engedni magunknak, hogy magunkkal legyünk. Befelé figyelve, a felesleget kizárva. Piszok nehéz.
Egy masszázs után kilépve a kapun, amikor egy egészen más tudatállapotban vagy, amúgy is nehéz visszazökkeni az “életbe”. Karórát nem viselek, a telefonomat, pedig tudatosan órák óta nélkülöztem, így a közeli templom tornya árulta el, hogy van még időm, hogy magam legyek.
Randevú önmagunkkal.
Átsétálva a közeli parkon kerestem egy helyet, ahol mellőzhető a beszéd, ahol nem kell megszólalni, mert nem volt szükség arra, hogy bárki is megzavarja a találkozót önmagammal. Hirtelen találkozás volt ez, nem volt előre megtervezve, így nem is tudtam felkészülni arra mi vár majd rám, de erre nem is lehet.
Egy pad, és én. Befelé figyelés, és töltődés. Hol csukott szemmel, hol nyitott szemmel szemlélődve. Emberek jöttek-mentek és lépteik annyira elhalványult, hogy szinte hangtalanná vált. Egyéb hangok pedig felerősödtek. Nem hallottam az autók zaját, elnyomta a szél harsogása, a szökőkútban a víz zubogása, a madarak hangja. A fák levelei közül elő – elő tűnő Nap az arcomat melegítette, és én csukott szemmel fordultam felé, egyszerűen, mert jól esett. Éreztem, ahogy a testem a padhoz simul, és ahogyan a talpam az aszfaltot érinti. Az akác fullasztóan erős illata járt körbe, és a szélben belepte ruhámat a virága.
Így randevúztam magammal ma, nem kellett hozzá díszes ruha, vagy flancos kávézó, a megengedés, és az elengedés kellett hozzá.
Mikor felálltam a padról, belépve ismét az “életbe”, szárnyaim lettek. Hátrafelé vetettem még egy pillantást, és mosollyal konstatáltam, hogy a padon nem voltam egyedül, az Úr ölelt.
(Kép forrása: pexels.com)
Ha tetszett a cikk, megköszönöm, ha megosztod.
Facebook oldalamat ide kattintva találod.
Az oldalon megjelenő tartalmak a szerzői jog védelme alatt állnak a 1999.évi LXXVI törvénybe foglaltak szerint. Felhasználásuk engedéllyel és forrásmegjelöléssel történhet.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: